Kedves Naplóm!
Nem tudom, miért írtam ezt. Ez hülyeség. Nincs okom rá, hogy feldúlt legyek, de minden okom megvan a boldogságra, mégis...
Mégis itt ülök hajnali fél hatkor, és rettegek. Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy csak az időzónák miatt vagyok megzavarodva. De ez nem magyarázza meg, hogy ennyire rémült vagyok. Ennyire elveszett.
Tegnapelőtt, miközben Nora nénivel és Eleanorral jöttünk hazafelé a reptérről, furcsa érzésem támadt. Amikor befordultunk az utcánkba, hirtelen arra gondoltam: ,,Anya és apa otthon várnak. Fogadok, hogy a tornácon lesznek, vagy a nappali ablakából figyelnek. Biztos nagyon hiányoztam nekik. ''
Tudom hogy hülyeség.
De még akkor is így érzem, amikor megláttam a házat és az üres tornácot. Felszaladtam a lépcsőn, megpróbáltam benyitni, és még a kopogtatóval is bekopogtattam. És amikor Nora néni elfordította a zárat, bevetettem magam az ajtón, és fülelni kezdtem az előszobában, azt vártam, hogy anya mindjárt lejön a lépcsőn, vagy apa kiszól a dolgozószobából.
És akkor Nora néni nagy robajjal a földre ejtette mögöttem a bőröndjét, majd sóhajtott egy hatalmasat, és azt mondta ,,hát, itthon vagyunk''. Eleanor nevetett. Engem pedig borzalmas érzés öntött el, a legrosszabb életemben. Még soha nem éreztem magam ilyen végtelenül, reménytelenül elveszettnek.
Itthon. Itthon vagyok. Miért hangzik úgy, mintha hazugság lenne. Itt születtem, Fell's Churchben. Mindig is ebben a házban laktam, mindig. Ugyanaz a jó öreg hálószoba fogad.
Ott van az égésnyom a padlón emlékeztetőnek, hogy Spencerrel titokban megpróbáltunk elszívni egy cigit ötödikben, és majdnem megfulladtunk. Ha kinézek az ablakon, látom a birsalmafát, amire Liam és a fiúk két éve felmásztak, hogy belógjanak a szülinapi ottalvós bulimra. Ott az ágyam, a székem, az öltözőasztalkám.
De most minden furcsának tűnik, mintha nem ide tartoznék.
Én lógok ki innen. És az a legrosszabb, hogy úgy érzem, mintha tartoznék valahova, csak azt nem tudom, hova.
Tegnap túl fáradt voltam, hogy elmenjek az évnyitó eligazításra.
Emily elkérte az órarendemet, de nem volt kedvem beszélgetni vele. Nora néni mindenkinek azt mondta, aki hívott, hogy kifeküdtem az időzóna-változástól, és alszom, de vacsoránál furcsa arckifejezéssel figyelt.
Ma viszont találkoznom kell a többiekkel. Úgy beszéltük meg, hogy a parkolóban találkozunk iskola előtt. Ezért vagyok ilyen rémült? Talán tőlük félek?
Hanna Marin abbahagyta az írást. Az utolsó mondatra meredt, majd megrázta a fejét, és a tolla megállt a levegőben a kicsi, kék bársonyfedelű könyv felett. Aztán hirtelen mozdulattal felkapta a fejét, és a nagy, félköríves ablakhoz vágta a könyvet és a tollat, ahonnan ártalmatlanul hullottak le, és a kárpitozott ablakpárkányon landoltak.
Az egész olyan végtelenül nevetséges volt.
Mióta fél ő, Hanna Marin attól, hogy emberekkel találkozzon?
Mióta fél bármitől? Felállt, és dühösen belebújt vörös selyemkimonójába. Még csak rá se pillantott a cseresznyefa öltözőasztalka feletti díszes, antik tükörre. Tudta, mit látna. Hanna Marint, a hűvös, szőke, karcsú divatdiktátort, akire minden fiú vágyik, akivel minden lány szívesen cserélne. Továbbá akinek ebben a pillanatban szokatlan mogorvaság ül az arcán, és megfeszül a szája.
Egy forró fürdő meg egy bögre kávé, és megnyugszom, gondolta.
A mosakodás és öltözködés reggeli rutinja lecsillapította, és szívesen elpiszmogott vele, kényelmesen átválogatva új, Párizsból hozott ruháit. Végül egy halvány rózsaszín felsőre és fekete csőnadrágra esett a választása, amiben úgy nézett ki, mint egy bazsarózsa. Ennivaló vagyok, gondolta, és a tükörből egy magában mosolygó lány nézett vissza rá. A félelem elpárolgott, és a feledés homályába veszett.
- Hanna! Merre vagy? Elkésel az iskolából! - A szavak alig hallhatóan szűrődtek fel odalentről.
Hanna még egyszer végighúzta a kefét selymes haján, amit egy sötétrózsaszín szalaggal fogott össze. Majd felkapta a hátizsákját, és lement a lépcsőn.
A konyhában a négyéves Eleanor gabonapelyhet evett, Nora néni pedig éppen odaégetett valamit. Nora néni az a fajta nő, aki mindig kicsit idegesnek tűnik; vékony, finom arca van, és világos, vékony szálú, kócos haja, amit hátrasimítva hord. Hanna puszit nyomott az arcára.
- Jó reggelt, mindenkinek! Bocs, de nincs időm reggelizni.
- De Hanna, nem rohanhatsz el evés nélkül. Szükséged van a proteinre...
- Majd veszek egy fánkot a suli előtt - vágta rá Hanna. Nyomott egy puszit Eleanor hirtelenszőke fejére is, majd megfordult, és elindult.
- De Hanna...
- És valószínüleg Jesy-hez vagy Emily-hez megyek iskola után, úgyhogy ne várjatok rám a vacsorával. Sziasztok!
- Hanna...
De Hanna már a bejárati ajtónál járt. Becsukta maga mögött, elvágva Nora néni tiltakozását, és kilépett a tornácra.
Majd megtorpant.
Minden hajnali rossz érzés visszatért. Az aggodalom, a félelem.
És a bizonyosság, hogy valami rettenetes fog történni.
A Maple utca kihalt volt. A magas, viktoriánus házak furcsán, némán álltak, mintha üresek lennének, mint az elhagyatott díszletházak forgatás után. Úgy néztek ki, mmintha nem lennének odabent emberek, de tele volnának különös, leskelődő dolgokkal.
Erről van szó; valaki figyeli. A feje felett az égbolt nem kék volt, hanem tejfehér és áttetsző, mint egy hatalmas, fejjel lefelé fordított tál.
A levegő egyre fullasztóbb lett, és Hanna biztosra vette, hogy valaki nézi.
Egy sötét foltot pillantott meg a ház előtt álló öreg birsalmafa ágai között.
Egy varjú volt az, ami éppolyan mozdulatlanul ült ott, mint körülötte a sárga levelek. Ő volt az a valaki, aki Hannát figyelte.
A lány megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez nevetséges, de valahonnan tudta. Ez volt a legnagyobb varjú, amit valaha látott, kövér és fényes, szivárványosan fénylő fekete tollakkal. Minden egyes részletét tisztán látta: a mohó, sötét karmokat, az éles csőrt, a csillogó fél szemét.
Olyan mozdulatlan volt, hogy akár viaszmadár is lehetett volna.
De miközben a varjút figyelte, Hanna érezte, hogy lassan elvörösödik, és hullámokban tör fel a forróság a torkán és az arcán. Mert a madár... méregette őt. Olyan pillantással, mint a fiúk szokták, amikor fürdőruhában van, vagy áttetsző blúzban. Mintha levetkőztetné a szemével.
Mielőtt még ráébredt volna, mit csinál, Hanna ledobta a hátizsákját, és felkapott egy követ a kocsibeálló mellől.
- Tűnj innen! - mondta és hallotta a saját hangjában a harag remegését. - Gyerünk! Tűnj innen! - Az utolsó szónál eldobta a követ.
Szétrobbantak a leveleg, de a varjú sértetlenül szállt fel. Hatalmas szárnyai voltak, amelyek egy varjúcsapatra elegendő zajt csaptak. Hanna leguggolt a hirtelen pániktól, amikor a madár közvetlenül a feje mellett csapott egyet a szárnyaival, és a szél belekapott a lány szőke hajába.
Aztán ismét a magasba lendült és körözni kezdett, a fekete sziluettként a hófehér égbolton. Aztán egyetlen éles károgással az erdő felé vette az irányt.
Hanna lassan felegyenesedett, majd zavartan körülnézett. El sem tudta hinni, mit művelt az imént. Most, hogy a madár eltánt, az ég ismét hétköznapinak tűnt. Egy kis szellőtől susogni kezdtek a levelek, és a lány nagy levegőt vett. Az utca végén kinyílt egy ajtó, és rengeteg gyerek áradt ki rajta nevetve.
Hanna rájuk mosolygott, ismét jól beszívta a levegőt, és úgy ömlött végig rajta a megkönnyebbülés, mint a napfény. Hogy lehetett ilyen kis lüke? Gyönyörű nap van, csupa ígéret, és semmi rossz nem fog történni.
Semmi rossz nem fog történni, leszámítva, hogy elkésik az iskolából. Mindenki ott lesz már a parkolóban.
De kimentheted magad azzal, hogy elmeséled, hogy azért késtél, mert Kukkoló Tomot dobáltad kővel, gondolta, és majdnem elnevette magát. Na, ezen aztán lenne mit gondolkodniuk.
Anélkül, hogy egyetlen további pillantást vetett volna a birsalmafára, amilyen gyorsan csak tudott, végigsietett az utcán.
A varjú becsapódott egy hatalmas tölgyfa lombjában, és Niall reflexből felkapta a fejét. Amikor meglátta, hogy csak egy madár, megnyugodott.
A tekintete visszahullott a kezében tartott erőtlen kis fehér alakra, és érezte, ahogy megvonaglik az arca a bűntudattól. Nem akarta megölni. Ha tudta volna, hogy ennyire éhes, akkor valami nagyobbat vett volna üldözőbe, nem egy nyulat. De persze pont ettől volt a legjobban megrémülve: hogy soha nem tudta, milyen erős lesz az éhség, vagy hogy mit kell majd megtennie a csillapításért. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezúttal csak egy nyulat ölt meg.
Az ősöreg tölgyfák alatt álldogált, és a napfény ömlött végig szőke haján. Farmerben és pólóban Niall Tomlinson éppen úgy nézett ki, mint egy átlagos középiskolai tanuló.
De nem volt az.
Az erdő mélyére, ahol senki nem láthatta, táplálkozni ment.
Most gondosan végignyalogatta az ínyét és az ajkait, hogy egyetlen folt se maradjon rajtuk. Nem kockáztathatott. Ez az álruhásdi önmagában is éppen elég nehéz lesz.
Egy pillanatra megint eltöprengett azon, hogy nem kellene-e az egészet feladnia. Lehet, hogy vissza kellene mennie Olaszországba, az előző búvóhelyére. Miért is hitte, hogy készen áll, hogy ismét csatlakozzon a napfény világához?
De elege volt már abból, hogy az árnyak között kellett élnie. Elege volt a sötétségből és azokból a dolgokból, amik a sötétségben léteznek. És leginkább a magányból.
Nem tudta pontosan, miért éppen a virginiai Fell's Churchre esett a választása. Az ő mércéje szerint fiatal város volt, a legöregebb épületeit is csupán másfél évszázada húzták fel. A polgárháború emléke és szelleme azonban itt még mindig élt, éppoly valóságosan, mint a hipermarketek és a gyorséttermek.
Niall tudta értékelni a múlt tiszteletét. Úgy gondolta, képes lesz majd megkedvelni Fell's Church népét. És talán - csak talán - a helyét is megtalálja közöttük.
Persze teljesen soha nem fogják befogadni. Erre a gondolatra keserű mosolyra torzult a szája. Annál okosabb volt, hogy ebben reménykedjen. Soha nem lesz olyan hely, ahol otthon érezhetné magát, ahol tényleg önmaga lehetne.
Hacsak nem úgy dönt, hogy az árnyakhoz akar tartozni...
Elhessegette a gondolatot. Megtagadta a sötétséget; maga mögött hagyta ar árnyakat. Kitörölte a hosszú éveket, és tiszta lappal indult ezen a szent napon.
Niall rájött, hogy még mindig a kezében tartja a nyulat. Gyengéen lefektette a barnatölgy avarágyára. Valahonnan messziről, túl messziről ahhoz, hogy emberi fülek felfogják, egy róka neszezését hallotta.
Ide gyere vadász testvér, gondolta szomorúan. Vár a reggelid.
Miközben dzsekijét átvetette a vállán, észrevette a varjút, ami korábban megzavarta. Még mindig a tölgyfán pipiskedett, és mintha őt figyelte volna. Volt benne valami nem helyénvaló.
Már majdnem elindított felé egy puhatolózó gondolatot, hogy megvizsgálja a madarat, de leállította magát. Emlékezz rá, mit ígértél, gondolta. Ne használd az Erőt, amennyiben nem feltétlenül szükséges. Amennyiben van más lehetőséged.
Szinte hangtalanul haladt az avaron és a száraz ágakon át az erdő széle felé. Ott várta az autója. Egyszer visszanézett, és látta, hogy a varjú elhagyja az ágat, és leveti magát a nyúlra.
Volt valami baljóslatú a mozdulatban, ahogy széttárta felette a szárnyát, valami valjóslatú és diadalittas. Niall torka összeszorult, és majdnem visszament, hogy elzavarja a madarat. De végtére is, a madárnak éppen annyi joga van megenni, mint a rókának, mondta magában.
Vagy neki.
Ha újra találkozik vele, belenéz majd a gondolataiba, határozta el. De most elkapta a pillantását, és az állkapcsát megfeszítve végigsietett az erdőn. Nem akart elkésni a Robert E. Lee középiskolából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése